„A Liturgia lelke” 3

Kedves Diákok, kedves Tanárok,

Valamikor májusban a tanév vége táján ismételten beszéltem nektek a liturgia szelleméről. Ezt a gondolatmenetet folytatom ma is.

Jézus Krisztus, az Isten Fia, a 2. isteni Személy belépett az emberi történetbe, hogy helyettünk, a mi nevünkben megdicsőítse az Atyát. Végső soron ez a liturgia, az Isten dicsőségének ilyen módon történő megvalósulása. A liturgia elsősorban az Isten szolgálata, az Isten helyettünk, nevünkben végbevitt szolgálata, a megtestesülés, megváltás, a megdicsőítés és a megdicsőülés által. Másképpen: a Krisztus általi teremtés, az Atya szeretetének kiáradása folytatódik a Krisztus általi újrateremtéssel, a megváltással.

Az Isten dicsőségéről való megfontolás, és Krisztus főpapi imájának valamint a Zsidókhoz írt levél megfelelő részeinek lelki asszimilálása lehet az egészséges liturgikus szemlélet forrása. Ebben a szemléletben a liturgia véghezvivője, a leiturgos, az örök FŐPAP, Jézus Krisztus az Isten Fia, Isten és ember. Emberként olyan, mint mi vagyunk: megérti gyengeségünket, félt a ráváró szenvedéstől, mint mi is, ezért bízhatunk benne. Istenként az Atyától jött, és visszatért a dicsőségbe, amiben azelőtt is része volt az Atyánál. Most is közben jár értünk, az Atyánál van: jelenleg is folytatja a liturgiát. – Ugyanakkor ő nemcsak Főpap, hanem Ő maga az ÁLDOZAT is. Ő az Isten tiszta, bűn nélkül való, szeplőtelen Báránya, és ezért volt méltó, hogy engeszteljen a bűnösök helyett. Amiképpen Ő jelenleg is liturgiát bemutató Főpap, ugyanúgy jelenleg is áldozat. Örök áldozatként ül az Atya jobbján, hiszen megdicsőült testén is hordozza szent sebhelyeit, egyszersmind örök áldozatként napkelettől napnyugatig naponta megjelenik oltárainkon. – Krisztus főpapként és áldozatként imájával, hódolatával és keresztáldozatával megdicsőítette, és jelenleg is megdicsőíti az Atyát – mondja a főpapi imában. Az Atya pedig feltámasztotta, a mennybe vitte, és jobbjára ültette, vagyis megdicsőítette Krisztust – válaszolja az Atya a Fiú kérésére. – Krisztus a dicsőségéből az embereket is részelteti. Mindebből egyenesen következik, hogy a liturgia az Isten dicsőítése, és egyszersmind az ember megszentelése.

Az elmondottakból az is következik, hogy a liturgia tőlünk függetlenül létező objektív valóság, egy , isteni mű: opus Dei, melyet Krisztus mindnyájunk nevében az emberiség, a közösség szolgálataként végez. E művet, Krisztus közszolgálatát éppen a Zsidókhoz írt levél nevezi először liturgiának. A Mediator Dei enciklika szemlélete messze túllépett a korábban általános felfogáson, amely liturgia alatt a szertartások összességét, a liturgia „szereplőinek” aktivitását értette. Az enciklika szerint a liturgia Krisztus misztikus testének, a Főnek és a tagoknak papi tevékenysége, istentisztelete az Atya megdicsőítésére és az emberek megszentelésére. Ezt a szemléletet magáévá tette, és tovább is értelmezte a II. Vatikánum. A közismert tömör megfogalmazás szerint a liturgia nem csupán az emberek istenszolgálata, hanem az Isten emberszolgálata.

Kedves hallgatóim, Tanárok és Diákok. A liturgiával kapcsolatos megfontolások ezzel nem értek véget. Egy következő alkalommal majd folytatjuk. Békés, munkás hetet kívánok!                                 

 Ullmann Péter O. Praem