MINDENSZENTEK

Kedves Diákok, kedves Tanárok,

 

Amikor szeptember végén virtuálisan találkoztunk a hétindítóban, megígértem, hogy folytatni fogom a liturgia szelleméről szóló megfontolásokat. Most mégis megszakítom a gondolatmenetet, azért hogy az elmúlt ünnepek kapcsán elmondjam nektek, hogy miként gondolkodik az ember öregségében a halálról, az üdvösségről. Csendes magányos óráimban sokszor felteszem a kérdést, mi vár rám a halál után. Ha befogad a Jóisten a Mennyországba, milyen lesz ott, találkozom-e a sok emberrel, akiket szerettem-ismertem a földi életben. A válaszokat a Jézus ígéreteiben, a Szentírásban keresem: „Színről-színre látunk Téged Istenünk”, a Te boldogító szemlélésed, szereteted kiáradása éltet ott majd minket, mindnyájunkat, akik itt a földi életünkben is szeretetben összetartoztunk. Valójában az ember ifjúkorában nem gondol aggodalommal az örök sorsára, pedig életünk minden percét az örök boldogságba vetett reményünknek kellene motiválni. Aztán szüleim, testvérem, barátaim halála újra a mennyre irányítja óvatos kérdéseimet: Mi vár ott rám, kikkel fogok találkozni?

Vigasztaló és hitemet erősítő választ találtam egy könyvecskében. A címe: Utolsó beszélgetések XVI. Benedek emeritus pápával. Egy Peter Seewald nevű író sok egyéb mellett ezekről a kérdésekről is beszélgetett a korábbi pápával. Olyan jó, hogy szavai mögött megérezhetjük ugyanazt az örök emberi vágyat, az örök sorsunkkal kapcsolatos aggodalmat, amit mindnyájan érzünk. Felolvasok nektek egy kis részt a beszélgetésből.

Fél-e az emeritus pápa a haláltól, vagy legalábbis a meghalástóI?- kérdezte az író.

Bizonyos értelemben igen – válaszolta. Első az attól való félelem, hogy az ember mások terhére van, ha hosszabb ideig magatehetetlen. Mindez nagyon nehezemre esne. Apám is mindig félt ettől, de nem volt benne része. A másik, hogy minden bennem élő bizalom mellett – tudván, hogy a Jóisten nem vethet el – minél közelebb kerülünk az Ő arcához, annál erősebben érezzük, hogy mi mindent vétettünk el. Ennyiben a bűn terhe is nyomaszt, bár az alapvető bizalom mindig jelen van.

Mi nyomasztja?

Főként az, hogy az ember nem tett eleget az embertársaiért, nem bánt velük helyesen. Ó, annyi apróság van! Hála Istennek, nem nagy dolgok, de sok minden, amiben az embernek el kell mondania, hogy jobban is tehette volna, és jobban is kellett volna tennie. Amikor emberekkel, dolgokkal az ember nem volt egészen igazságos.

Ha majd a Mindenható színe előtt áll, mit mond neki?

Kérni fogom, hogy legyen elnéző lelkem szegénysége iránt.

A hívő bízik abban, hogy az “örök élet” beteljesedett élet. 

Mindenképpen! Annyiban, hogy ott valóban otthon van.

Mit vár?

Ennek több rétege van. Az egyik inkább teológiai. Nagy vigasztalás és nagy gondolat is, amit erről Szent Ágoston mond. A “keressétek az Ö arcát szüntelenül” zsoltársort magyarázza, és azt mondja: ez a “szüntelenül” az örökkévalóságra érvényes. Isten oly nagy, hogy soha nem érünk a végére. Ő mindig új. Állandó, végtelen mozgás, új felfedezések, új örömök. Ezek alkotják a teológiai réteget. Mellette van a másik, egészen emberi réteg: örülök annak, hogy újra együtt lehetek a szüleimmel, testvéreimmel, barátaimmal; és úgy képzelem, hogy minden újra olyan szép lesz, mint nálunk otthon volt.

Kedves barátaim, tanárok és diákok! Így beszél a Mennyországról korunk egyik legnagyobb hittudósa, egy szerény, bölcs, szentéletű idős ember. Jó hallgatni őt, mert annyira emberi… Saját gyermeki hitünkre ismerünk benne.

(Ullmann Péter O.Praem.)