„És földre borulva hódoltak előtte”

E hétvégére esett Vízkereszt, Urunk megjelenésének ünnepe, amely a karácsonyi ünnepkör tetőfoka és egyben befejezése is. Ez az ünnep nem egyszerűen csak a három napkeleti bölcs látogatását idézi fel, bár az evangélium valóban erről szól, hanem igazából azt ünnepli, hogy abban a törékeny, véges emberben, aki Betlehemben született és egy lett közülünk, megjelent a földön az örök, végtelen Isten, belépett a történelembe és megmutatta magát a világnak, az emberek pedig felismerték Őt és üdvözítő erejét. Ezt a tényt három eseményben látja a liturgia megvalósulni: a napkeleti bölcsek látogatásában, az Úr Jézus megkeresztelkedésében, melyre tegnap, vasárnap külön is kitértünk, és az Úr első csodájában, amikor a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta és ezáltal elkezdte nyilvános működését a világban. Nem véletlen, hogy éppen egy lakodalomban mutatta meg először isteni hatalmát, mivel így jelezte, hogy Ő maga is vőlegényként jött közénk, hogy saját vérével örök szövetséggel magához kapcsolja jegyesét, az Egyházat. Egy zsolozsma antifóna így kapcsolja össze a három vízkereszti eseményt a szent nász gondolata köré: „E napon mennyei Jegyesével egybekelt az Egyház, mert a Jordánban lemosta Krisztus bűneinket; adományaikkal sietnek a bölcsek a királyi menyegzőre és a borrá vált víznek örvendezik a násznép”.

                Ennek a szent násznak beteljesedése, mindennapi megújítása a szent Eucharisztia, ami Jézus megtestesülésének folytatása térben és időben. Ahogyan a karácsonyi titok beteljesedése volt, amikor a bölcsek a csillag vezetésével felismerték és megtalálták Őt, majd leborulva imádták és megajándékozták, úgy az Eucharisztia titka is arra hív, hogy felismerjük Istent a kenyér és bor színe alatt, és leborulva imádjuk Őt. Ahogyan a bölcsek más úton tértek vissza országukba a találkozás után, lelki értelemben is, úgy a mi életünk is teljesen megváltozik, ha eljövünk Hozzá és imádjuk Őt.

                Éppen ezért terjed az utóbbi években a világon és hazánkban is az örökimádás gyakorlata, amikor olyan kápolnákat nyitnak, ahol az év 365 napján a nap 24 órájában ki van téve az Oltáriszentség, hogy az emberek éjjel-nappal bármikor betérhessenek Hozzá, de két-két előre bejelentkezett hívő óránként váltja egymást biztosítva, hogy a szentségi Jézus soha ne maradjon egyedül. A világon több mint 3000 ilyen kápolna van, hazánkban pedig a váci piaristáknál, Sopronban, Veszprémben és most január 1-től a budapesti belvárosi főplébánia templomban is. Sokszor olyan városrészekben vannak ezek a kápolnák, ahol virágzik a bűnözés, kábítószer kereskedelem, a prostitúció. Világosan látható, hogy szépen lassan gyökeresen megváltozik a környék, sőt a városok és lakóik élete is. Jézus csendes jelenléte gyógyítja és újjáteremti a Hozzá betérőket. A budapesti örökimádást elindító plébános azt mondta, lelkipásztori munkájában tapasztalja, hogy olyan súlyos bajok vannak a nyugtatókon élő, szétesett emberi lelkekben, a felbomló családokban, az önpusztító dekadenciába hajló társadalomban, amit már nem lehet emberi eszközökkel helyrehozni, csak Isten beavatkozásával. Miközben az emberek egyre közömbösebbé válnak Isten és saját lelkük üdvössége iránt, sőt a hívők is sokszor csak a kötelező minimum teljesítésére korlátozódnak, az Egyház minden szűklelkűséget, hideg, gépies kötelesség kipipálást meghaladó nagylelkűségre hív minket az örökimádás és általában a szentségimádás gyakorlatával. A liturgia ünnepélyessége, díszes ruhái, énekei, kellékei nem fölösleges cafrangok, hanem arra tanítanak, hogy Istennek a legszebb, legjobb jár. Leborulva imádjuk és megajándékozzuk Őt kincseink, értékeink és egész életünk legjavával.

Kovács Ervin Gellért OPraem