A szeretetparancs

         “Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb és első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37-40)

         Tanításában Jézus Krisztus az ószövetségi törvényt idézi hallgatói előtt (MTörv 6,5 és Lev 19,18), amikor az írástudók próbára akarták tenni a főparancs felől. Nemcsak megfelelt a kérdésre, hanem örök érvényűvé téve ezeket a parancsokat nyomatékosan hozzátette: “Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” Az a törvény, amelyet betölteni jött, nem pedig megszüntetni (vö. Mt 5,17), és azok a próféták, akik az ő előképei voltak, akik róla jövendöltek. Az Ó- és Újszövetség összefonódását látjuk itt Jézusban, aki életével tett tanúságot szavairól, a szeretet parancsának megvalósításáról.

         Az Isten felé irányuló szeretet azt az önátadást jelenti, amelyben az ember visszaadja a szeretetet, amellyel az Isten szereti őt. Teremtő és teremtmény kapcsolatában ez alapvető dolog, ezért a legnagyobb parancs. Ehhez társul a hozzánk legközelebb lévő, az embertárs szeretete, aki már megváltott ember, Isten gyermeke, tehát testvér. János apostol így ír: “Aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki szereti Istent, szeresse testvérét is.” (1Jn 4,20-21) Tőle kaptuk, a Megváltótól, hiszen ő az, aki szeretetből lett emberré, szeretetből vitte végbe a megváltás művét, aki maga a szeretet. Benne a teljes istenség és a valóságos emberség egy személyben van jelen, ezért bennünk, követőiben sem szétválasztható az Isten- és emberszeretet megvalósítása. Az ebben való szüntelen előrehaladás pedig a legfontosabb feladat.

A szeretetparancs a Regula kezdetén

         Mindezt legjobban talán Szent Ágoston tudta, aki Reguláját, melyet a thagasztei monasztikus közösségben élő szerzetes testvéreinek a IV. század végén írt, így kezdi: “Mindenekelőtt, szeretett testvéreim, Istent szeressétek, aztán a felebarátot, mert ezek a nekünk adott legfőbb parancsok.” Meghatározó a kezdet, és mondanivalója többször megjelenik a Regulában, mely nagyon tömör, lényegretörő, és kevés dolgot részletez, ám a szeretetre való felhívás vissza-visszatér benne. A szerzetesi élet különböző helyzeteiben halljuk, hiszen az életszentségre törekvő szerzetes szívét át kell hatnia az istenszeretet melegének, és ugyanígy a felebaráti szeretetre való törekvésnek is, mert testvéreivel együtt tartanak Isten felé.

         Az emberi szív gyakran megfeledkezik a szeretetről. Sokszor kerül előtérbe önzése, saját akaratának megtevése mások kárára. Sokszor hagyja el mások alázatos szolgálatát, s kevésszer feledkezik meg önmagáról. A közösségben élő szerzetes különösen ki van téve ennek a veszélynek, amikor is életének célja az istenszeretetben való előrelépés, és testvéreinek hűséges és kitartó szolgálata a teljes Istennek áldozottságban. Szükséges tehát, hogy a szeretet-parancs állandóan a szerzetes szeme előtt legyen: “Mindenekelőtt…Istent szeressétek, aztán a felebarátot…”

         Jézus a búcsúbeszédben soha nem hallott dolgokat mondott el tanítványainak a szeretet fontosságáról, és talán soha nem kérte őket annyira a szeretet gyakorlására, mint akkor. Így szólt hozzájuk: “Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13, 34-35)

         A mérce igen magasra van állítva. “Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” Megrendítő ez a mondat, mert az Isten Fiának végtelen szeretete sugárzik át rajta. Az a túláradó emberszeretet, mely egészen a keresztáldozatig vitte Jézust, és amelyet nekünk is gyakorolnunk kell egymás iránt, ha követőinek mondjuk magunkat, főként, ha szerzetesek vagyunk. Mert “ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőződik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat.” – írja Pál apostol, és hozzáteszi: “A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.” (Róm 13,9-10)

         Jézus azonban továbbmegy: “Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében.” (Jn 15,10) Itt már az igaz emberszeretettől elválaszthatatlan istenszeretetről, és az ebben való megmaradásról van szó. Jézus megtartotta Atyja parancsait, ismerte azokat, így megmaradt Atyja szeretetében. Abban a tökéletes istenszeretetben, mely az Atya és a Fiú között szüntelenül és kölcsönösen jelen van minden időben.

         Minderre tehát, az isten- és emberszeretetre egyaránt, mely Krisztusban példaértékű és követésre méltó, minderre írja Szent Ágoston Regulájának kezdetén, hogy “mindenekelőtt” tartsa meg a szerzetes és legyen a szeme előtt, “mert ezek a nekünk adott legfőbb parancsok.”

Balogh Péter Piusz O. Praem