Valódi menekült-státuszt kérhetünk…

A Premontrei Rend alapításának 900. évfordulójára készülve, Ádventtől új programévet kezdtünk, mégpedig a szolgáló szeretet évét. Ebben az évben Szent Ágoston regulája társul majd elmélkedéseinkhez, amelyet Szent Norbert atyánk, rendünknek alapjául tett meg. Ismerkedjünk meg közelebbről Szent Ágoston atyánk szabályzatával, ahogyan ő több, mint 16 évszázada a szerzetesi eszményt elképzelte és megvalósítani szándékozta.

A következő pont az alázatról szól: „Ne járjanak magasra emelt fejjel amiatt, hogy olyanoknak lettetek társai, akikhez közeledni sem mertek volna a világban, hanem szívüket emeljék fel és ne a hiú földi javakat keressék. Nehogy az történjék, hogy a monostorok a gazdagoknak lesznek hasznára, a szegényeknek pedig nem, mivel az ottani gazdagok megalázkodnak, az ottani szegények viszont felfuvalkodnak.

Ezzel szemben azok, akik a világban valakinek látszottak, ne vessék meg azon testvéreiket, akik szegénysorból érkeztek ebbe a szent közösségbe. Inkább arra törekedjenek, hogy ne gazdag rokonaik méltóságával, hanem szegény testvéreik társaságával büszkélkedjenek. Ne kérkedjenek, ha a közös élethez javaikkal valamiképp hozzájárultak, és azért, mert gazdagságukat odaadják a monostornak, ne legyenek kevélyebbek, mint ha ugyanazt a világban élveznék. Minden más gonoszság rossz tettekben válik nyilvánvalóvá, a gőg azonban befurakodik a jó tettekbe, hogy azok tönkremenjenek. És mit használ a javakat szétosztani a szegényeknek és szegénnyé lenni, ha a szerencsétlen lélek a gazdagság megvetése által még gőgösebb lesz, mint akkor volt, amikor azt birtokolta?

         A nagyböjti vasárnapok evangéliumai egyfajta programot adnak a nagyböjtnek, programot kínálnak mindenkinek, aki a bűnbánatban megtisztulva kíván Istenhez közelebb kerülni. Első vasárnap a kísértésekre való helyes reagálást tanulhttuk meg az Úr Jézustól. A második vasárnap Krisztus kijelölte a célt, megmutatta, hogy hová is tartunk: a Tábor hegyére vágyjon a mi lelkünk, ne legyen kisebb célunk, mint Isten dicsőségét elérni! Merjük elég magasra rakni a lécet ne csak a zene, a sport és az élet egyéb területein, hanem végső örök célunk kapcsán is!

Most pedig az oda vezető utat tanuljuk meg, alázatban, de kellő határozottságban:

„Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!”

         Ennek három értelme is lehet. Az első, szó szerint lerombolni a templomot, úgy, hogy kő kövön ne maradjon! Ezt a rómaiak meg is tették 40 évvel azután, hogy e kijelentés elhagyta Jézus száját, ma már csak a nyugati fal áll, az ún. siratófal. És amit korábban 46 évig építettek, azt megkockáztatom ma már három nap alatt akár vissza is lehetne építeni. Szaktudás, gépek, szerszámok, tehát sok pénz kérdése. Talán ma már nem is lenne akkora csoda.

Az igazi csoda az, amiről valójában beszélt az Úr Jézus: saját testének temploma, melyet feltámadása épít fel a harmadik napon. Ez lenne a második értelme a templom lerombolásának.

De van egy harmadik értelme is, mely az élő kövekből épült templomra vonatkozik, mely Krisztus titokzatos teste: az Egyház! A közösség, az élő kövek pedig mi vagyunk, akikből újjáépül. Krisztus új közössége ez, melyet a megtisztított templomban létrehoz. Ez Isten új Izraele – az új választott nép, akik mi vagyunk, akik Krisztus Jézusban dicsekszünk (vö: Fil 3,1-3)! Erre is, mint sok mindenre, Pál apostol a népek tanítója hívja fel a figyelmünket. A múlt héten hallott ígéretet, melyet Isten Ábrahámnak tett, hogy kiben is nyer áldást a föld minden népe, ugyancsak Pál apostol értelmezi: (Gal 3,16)  „Nem azt mondja (az Írás): “és leszármazottainak”, mintha sokaknak szólna, hanem csak egynek: “leszármazott”, s ez Krisztus.” Tehát valószínűleg nem a tiszavirág életű sztárocskákban, az ünnepelt senkiháziakban, a média aktuális félkegyelműiben nyer áldást a föld minden népe, hanem Krisztusban. Valódi „menekült-státuszért” nekünk nem kell kontinenseken át futni, hanem elég a gyóntatószékig. Ahogy a tegnapi vasárnap introitusa hirdeti: „Szemeim mindig az Úrra néznek, mert ő vonja ki a tőrből lábamat!”

Hiába rombolják le tehát „A Templomot” mindhárom értelemben – hiszen a rómaiak által lerombolt templom, mely élettelen kövekből épült 46 esztendeig, küldetését betöltötte, az ott bemutatott égőáldozatokra többé nincsen szükség, ettől kezdve lélekben és igazságban imádják az Istent mindenütt. A második értelemben lerombolt templom – Jézus feltámadásával újjáépül, ezt szemléljük mi most 46 napig, a nagyböjt idején! Ezért tisztítgatjuk saját testünk templomát, a lelkünket a szentgyónásban. Ezért próbáljuk lelkünk templomából újra és újra kiűzni a kufárokat, hogy majd ha a bűn következtében beálló halál miatt földi sátrunk leomlik, Istentől kapjunk örök otthont a mennyben, amelyet nem emberkéz épített (vö: 2Kor 5,1).

Vajon valóban tagjainak is érezzük magunkat ennek az egyháznak, élő építőkövei vagyunk? Vagy csak a saját magunk által álmodott templomot próbáljuk kialakítani belőle és nem a kufárokat űzzük ki, hanem a csendesen imádkozókat. Tényleg a megfelelő pontján vagyunk ennek a templomnak? A pénzváltók asztala szeretnénk lenni, vagy a szentélyboltív záróköve? Vajon betöltjük-e a nekünk rendelt funkciót az épületben, vagy csak cserére szoruló málló kövek vagyunk, vagy potyogó vakolat, egykor szép freskórészletekkel. A választ helyettünk nem adhatja meg senki ezekre a kérdésekre, kizárólag mi magunk, és a mi tetteink.