Megismerték az Urat, alleluja, a kenyértörésben, alleluja!

Evangélium húsvét 3. vasárnapján

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” 
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” 
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.   (Lk 24,13-35)

 Ullmann Péter Ágoston O. Praem. elmélkedése húsvét 3. vasárnapján.

Aznap a tanítványai közül ketten elmentek vidékre, Emmauszba és arról beszélgettek, ami a napokban történt. Amint így beszélgettek, maga Jézus közeledett feléjük és csatlakozott hozzájuk. De szemük fogva volt, hogy meg ne ismerjék őt. _{Lk 24,13} Magunkra ismerünk? Észrevettük, ki jár így elveszett álmain, szétfoszlott illúzióin kérődzve? És tudjuk-e ki jár velünk anélkül, hogy megismertetné magát? Ki van közel hozzánk még akkor is, amikor siratjuk? Így szólította meg őket: Miről beszélgettetek az úton, hogy olyan szomorúak vagytok? - A két emmauszi tanítvány azt hitte, hogy hisz, azt hitte, hogy remél, de az első megrázkódtatás elcsüggesztette, leverte, és mint közülünk sokan, szomorúan rója a maga útját. Csak hát mérjük föl a különbséget. Ők szomorúak, mert Jézust halottnak hiszik, mi pedig szomorúak vagyunk, holott élőnek tudjuk Őt föltámadásában, mennybemenetelében, mennyei székfoglalásában. Gyakorlatilag annyi, mintha halottnak hinnénk őt! Mint az emmauszi tanítványoknak, nekünk is szükségünk van egy találkozásra bizonyos Jézussal, aki meghalt, és akiről Pál azt állítja, hogy él. _{Csel 25,19} Mint ahogy ők felismerték, nekünk is föl kellene ismernünk, hogy Isten meghallgatta a mi reménységünket, de egészen másképp, mint ahogy mi előre gondoltuk. 
Azt kérdezik, miért vagyunk szomorúak. Igazán messziről kell jönnie valakinek, valami más bolygóról kellett ide tévednie, hogy ilyet kérdezzen. Mindnyájan készek vagyunk a listát összeszedni, és elsorolni igazán nyomós okainkat. A keresztény ember ezzel szemben a hálaadás embere. A köszönetnek és hálának indokait sorolja föl. Ha misére megyünk, nem azért megyünk, hogy ott panaszkodjunk, hogy kegyelmeket kérjünk magunknak, hanem hogy hálát adjunk. Eucharisztia! Hálaadás! Ha a vasárnapi misén jelenlevőktől megkérdezzük, mi a panasza, mi a kínja, mi szomorítja, akkor véget nem érő felsorolást kapnánk. De vajon megszerkesztetted-e már a magad nagy Eucharisztikus (=hálaadó) énekét, litániádat, mindazokat az okokat, ami miatt hálát kellene adnod? A feleséged, a férjed, gyermekeitek, szüleitek, közösségetek! Minden misén megújul az emmauszi tanítványok párbeszéde a föl nem ismert Krisztussal: mitől vagytok elszomorodva, miért vagytok úgy elkókadva, hát nem az Eucharisztiát celebráljátok? És mi úgy felelünk, mint ők: Bizonyára te vagy az egyetlen, aki nem tudja mi történt ezekben a napokban. De Jézus mindent fölforgat természetfölötti kérdésével: Ugyan micsoda?
Sohasem értjük meg Istennek ezt a fajta naivitását, ezt a ragyogó megdöbbenését. Ha emlékeztetni akarjuk Jézust az Ő irtózatos kínszenvedésére, a szörnyűségekre, amiket elviselt, úgy érezzük, tökéletesen idejét múltnak tartja, annyira „átment” mindezeken az örömbe és az Atya dicsőségébe, hogy mintha már nem is emlékeznék arra a rettenetes útra, amelyet végigjárt. „Ugyan micsoda?” Mintha azt mondaná: Ti nem csináltátok meg az „átmenetet”? Mi most már mindörökre együtt maradunk. Az örök élet már elkezdődött. Örökre. 
Ó ti oktalanok és nehézkes szívűek a hivésre, nem így kellett-e hogy Krisztus (és ti is!) kiállja a szenvedést, hogy dicsőségébe jusson, hogy örömébe jusson? És Jézus megmagyarázza az Írásokat. A szeretet vezette az emmauszi tanítványokat a tökéletes hitre. De a magunkfajta keresztényt sohasem vezeti el a hite eddig a szeretetig? 
Amikor közeledtek a faluhoz ahova tartottak, ő úgy tett mintha tovább akart volna menni. Jézus sohasem erőszakolja magát ránk, de mindig kínálja magát. Szabadnak hagy meg. Isten alázatos. Közöttünk van, mint aki szolgál. Isten szól hozzánk és nekünk megvan a szabadságunk, hogy ne hallgassuk, hogy úgy tegyünk, mintha nem hallanánk. Ők azonban erősködtek: Maradj velünk, mert esteledik és lemenőben a nap. Így hát belement, hogy velük maradjon. Senki sem engedelmesebb, nem kezelhetőbb, mint Jézus. Senki sem kísér el oly messzire, senki sem áll neked elő olyan szívesen, senki ki nem tart melletted olyan hűségesen.
Mikor aztán asztalnál ült velük, vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte és odaadta nekik. Szemük erre megnyílt és megismerték Őt, de Ő eltűnt szemük elől. És akkor azt mondták egymásnak: Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben szólt hozzánk és az Írásokat magyarázta. Newmann mondja, hogy az Úr nekik átment a látom-de-nem-ismeremrejtekéből az ismerem-de-nem-látom rejtekébe. Az emmauszi tanítványok, mint mi, a mi két szentségünkben ismerték Őt meg: az élő Ige és a kenyértörés szentségében.  Ez a megjelenés is küldetéssel végződött. Ite missa est! Még abban az órában fölkerekedtek és elmentek a többiekhez, hogy elvigyék nekik örömüket és hitüket. Az Eucharisztikus testtől a titokzatos testhez mentek: az Egyházhoz. 

Louis EVELY: Az öröm útja, 22-30 (szemelvények)