Imre atya hétindító gondolatai

Dicsértessék a Jézus Krisztus! – Mindörökké amen. Szeretettel köszöntök mindenkit!

Kedves Diákok, Tanárok, Munkatársak!

Képzeljetek el egy srácot, aki pont olyan volt, mint ti. Nagyon szeretett játszani: odavolt a PlayStationért, a Pokémonért és a Haloért. Szívesen focizott a haverjaival a téren, videókat vágott a kutyájáról és a macskájáról, és jól értett a számítógépekhez. Nemcsak böngészett, hanem már tinédzserként programozni tanult, C++ nyelven kódolt, weboldalakat tervezett. Farmert, sportcipőt, pulóvert hordott – ha ma szembejönne a folyosónkon, egy pillanatra sem gondolnátok, hogy kilóg a sorból.

Volt azonban egy furcsa szokása. Egy olyan szabály, amit nem a szülei kényszerítettek rá, hanem ő maga hozott meg saját magának: elhatározta, hogy hetente pontosan egyetlenegy órát játszhat videójátékokkal. Nem azért, mert ne szerette volna – oda volt értük. De észrevette magán azt, amit szerintem mindannyian nagyon jól ismerünk: a játék képes beszippantani, elrabolni az időt, és a virtuális világban könnyű elfelejteni a körülöttünk lévő valóságot. Ő pedig nem akarta, hogy a képernyők irányítsák az életét. Nem akart a saját kütyüi rabja lenni.

Ezt a srácot Carlo Acutisnak hívták, és ma van az ő emléknapja. Ő az Egyház legfiatalabb modern szentje, akinek az élete nem évszázadokkal ezelőtti krónikákból, hanem a mi korunkból szól hozzánk.

Carlo életéből van egy történet, ami különösen jól megmutatja, milyen ember volt a hétköznapokban.

Milánóban élt, egy jómódú családban. Zsebpénzt kapott, mint a legtöbb fiatal. A legtöbben a korosztályából ezt új ruhákra, játékokra vagy mozira költötték volna. Carlo azonban mást csinált. A zsebpénzéből hálózsákokat, meleg cipőket és ételt vásárolt. Esténként, amikor hazatért a suliból, nem a szobájába vonult vissza, hanem kiment az utcára, és megkereste a környék hajléktalanjait. Nem fentről lefelé, lekezelően nyújtotta át nekik az ételt, hanem leült melléjük. Megkérdezte a nevüket, meghallgatta a történetüket, emberként, barátként bánt velük.

Az iskolában sem volt más. Amikor észrevette, hogy egy osztálytársát gúnyolják a súlya miatt, vagy mert nem tudott olyan jól beilleszkedni, Carlo azonnal odaállt mellé, és megvédte. A sérült, elvált szülők gyermekeit pedig meghívta magukhoz délutánonként, hogy ne érezzék magukat magányosnak.

Amikor megkérdezték tőle, honnan van ebben a hétköznapi, pörgős világban ennyi belső békéje és figyelme mások iránt, Carlo nagyon egyszerű választ adott. Nem tartotta magát szuperhősnek. Azt mondta:

„Az Eucharisztia az én autópályám a Mennyországba.”

Minden nap elment a szentmisére, és csendben leült a tabernákulum elé. Nem kötelességből, hanem mert tudta, hogy ott tankol fel szeretettel. Ahogyan a telefonunkat minden este a töltőre dugjuk, hogy másnap működjön, Carlo úgy kapcsolta a szívét nap mint nap Istenhez.

Van egy mondata, amit érdemes lenne felírnunk a füzetünk borítójára vagy kitennünk a telefonunk zárolási képernyőjére:

„Mindenki eredetinek születik, mégis sokan fénymásolatként halnak meg.”

Gondoljatok bele, mekkora igazság ez ma, a közösségi média világában! Hányszor érezzük azt, hogy olyan ruhát kell hordanunk, úgy kell beszélnünk, ugyanazokat a trendeket kell követnünk, és ugyanazokat a pózokat kell felvennünk, mint mindenki más, csak azért, hogy elfogadjanak? Mennyi energiát ölünk abba, hogy megfeleljünk mások elvárásainak, miközben elfelejtjük, kik is vagyunk valójában?

Carlo arra tanít minket, hogy a szentség nem azt jelenti, hogy tökéletesnek, unalmasnak vagy elérhetetlennek kell lennünk. A szentség az, amikor mersz önmagad lenni: az az egyedi, megismételhetetlen ember, akinek Isten megálmodott.

Most indul egy új hét itt az iskolában. Tele leszünk feladatokkal, dolgozatokkal, felelésekkel és a szokásos zűrzavarral. De ma reggel álljunk meg egy pillanatra, és vigyünk magunkkal két apró dolgot Carlo életéből:

Vedd észre azt, aki melletted van. Ha látsz ma valakit a folyosón, aki egyedül ül, aki szomorú, vagy akit piszkálnak, ne menj el mellette! Egyetlen jó szó, egy mosoly vagy egy megosztott uzsonna pont olyan krisztusi tett, mint amilyeneket Carlo tett Milánó utcáin.

Ne legyél fénymásolat. Ne félj jónak, kedvesnek és őszintének lenni, még akkor sem, ha körülötted most épp a cinizmus vagy a közöny tűnik menőnek.

Kérjük a mai napon Szent Carlo Acutis közbenjárását, hogy tudjunk igazi, bátor, önazonos fiatalok lenni – olyanok, akik fényt és vidámságot visznek az iskola falai közé!

Nyugodt és hasznos hetet kívánok mindannyiótoknak!